A kérdés, hogy a kocsikra vagy önmagára. :)
Szobatársnőmet elcsapta egy kocsi. A sofőr nem szállt ki a kocsiból úgy várta meg a rendőröket. Andi pedig a mentőket. Érdekes volt a reggel. Éreztem, hogy valami nem stimmel, mert a megszokott rendszerünket Andi felrúgta, hamar el is viharzott a lakásból. Én nem akartam aznap korán az irodába menni, ezért még ráértem. Hanem Andi főnönője hívott, hogy még otthon vagyok-e. Mondom pont a lépcsőházban. Erre azt mondja, vissza kéne mennem és összepakolni Andinak ezt-azt, mert kórházba megy és nem tudni hirtelen mire lesz szüksége. Eleinte úgy tűnk nem komoly, mert tudott járni. Legalább is a főnöknő így értette. Mindenesetre én sokkolódtam.
Aztán bementem az irodába, ott maradtam egész nap, majd este tudtunk csak bemenni főnöknő meg én a kórházba, de akkor már több cuccal, mert kiderült, hogy nem egy kis izé. Konkrétan 10 órás műtét volt, és a gerincét jelenleg egy platinalap ékesíti, amit kb 2 év múlva ki is vesznek.
Melóhelyen beosztottuk, hogy ki-mikor fogja őt látogatni, így nem lesz unalmas és egyhangú a dolog. Aztán jött a neheze. Andi szülei nem beszélnek se németül, de angolul. Szóval meg kellett várni, míg Andi annyira helyzetképes lesz (persze fekve, mert felülés-járás még nem engedett), hogy beszéljen velük. Érdekes volt. Én és Bea voltunk ott akkor is.
És persze a szülők jöttek. Andi megkérdezte, nem baj-e ha ott alszanak az ő szobájában, meg ne aggódjak, az anyuja majd főzni-mosni-takarítani fog, az apja meg teljesen mindegy milyen nyelven, de beszélni fog hozzám. :D Valahogy így is volt. Egy hetet töltötünk el így, egyszer bekísértem őket a kórházba, utána már egyedül mentek.
Én persze közben dolgoztam, és rohadtul élveztem, hogy egyedül vagyok egy lakásban.
Egyszerűen egyik-napról a másikra beállítottam magam egy rendszerre, és innen kezdődött egy egészen komolyra forduló életmódváltásom is, de ezt talán majd egyszer máskor.
Sajnos/Nem sajnos, de ez egy elég elhúzódó betegség lesz Andinak. Kimaradt sok jóból és érdekes programokból.
