Be Berlin

Érdekesen indult már az első hét márciusban. Amikoris ugye közölték velünk az éves menetrendet, aztán meg a mi feladatainkat. Az, hogy nem sokat értettem belőle, kiütközött ott, amikor a heti megbeszélések voltak. Dehát nem volt nagy probléma. Elmondták újra. Lekopogom, eddig még nem volt semmiféle félreértés, vagy olyan feladat, amit azért nem tudtam megcsinálni, mert nyelvi nehézségeim voltak.

Megkaptuk a feladatot, hogy Romániát és Magyarországot be kell mutatni valahogy egy Europa-hét keretében. Iskolaprogram, hétfőtől-péntekig napi 4 órában adott gyerekeket le kellett foglalni. Május 13-ai hét. Soha nem felejtem.
Andival nekiestünk a tervezgetésnek kb 6 héttel a dolog előtt. Valami utazásféle a két országon keresztül, híres helyek-emberek-tradíciók bemutatása. Kívülről haladtunk befele, majd egyik reggel hopp, egy autóbaleset. kb 3 héttel a kezdés előtt. Nah kérlekszépen. Ugye az esemény bővebb ismeretében Áginéni felfogta, hogy ezt egyedül fogja csinálni, Románia nélkül és a tervezésnek máshogy kell nekifutni.

Ó, hogy milyen gyors iramra kapcsoltam. Itthon is azzal foglalkoztam, majd az egész hetet körvonalakban megterveztem, varrtam hozzá különféle anyagokból kalendáriumot. Magyar színek voltak rajta, és kis fülek, mint az adventin, hogy a gyerekek majd egy játék során azt használni tudják. Cetliket gyártottam a magyar dolgokról/emberekről, amit érdemes tudni. Felkészültem lelkiekben a németnyelvű csoportvezetésre. Utolsó vasárnap feldíszítettem a termet, a tanulandó dal szavait kiragasztottam (ami a mai napig ott lóg a plafonról, mert elfelejtettem levenni, és még nem szóltak érte).

Andi szülei közben itt voltak lányukat a kórházban tmáogatni (vagy szidni, nemtudom), nevezetesen 15-éig. Ami nem volt kellemetlen számomra. Egy valag pogácsát is sütöttem a kölköknek, becsomagoltam, lelkes voltam. Tényleg. Nem vagyoke gy ovónéni típus, de úgy elképzeltem magam gyerekekkel, kissé megőrülve és játékkal a kezemben.

Az ominózus május 13-a. Azt hiszem bevésődött az emlékezetembe. Egy filmben hallottam a kvantumpillanatokról, melyeknek 4 jellemzője van: élénk, meglepetésszerű, jó érzéssel tölt el és maradandó. Nah ez nem volt kavantumpillanat, sem kvantumnap. Mert a jó érzés hiányzott. A többi stimmelt.

Reggel, wc-kávé-wc-reggeli-wc. Mehetünk. Egész nagy rendezvény a FEZ hírnevét nem meghazudtolva. Vagy 120 gyerek ott volt. Minden előadó/teamer kapott egy számot, majd egy kis mappát, ami az infókat tartalmazta: étkeztetés, szünetek, segélyhívószámok, napirend, kulcsrend, bankszla szám ha adakozni akarsz, nagyanya születési dátum, na szóval minden ami kell a rendezvény zökkenőmentes lebonyolításához.
Enyim a 3-s, mellettem egy pedagógus páros-é az 1-es. Állunk, megnyitó, köszöntés, majd a szervező mondja a menetet. Minden csapat (merthogy előre fel lettek osztva, ki-kihez megy) menjen a teamer-éhez. Nah hozzámvánszorgott 4 gyerek. NÉGY darab gyerek. Mondom a Michának ez nem egy 25 fős osztály, akikhez én berendezkedem és a termet felkészítettem, plusz ezek fiatalabbak, mint akiknek a programot végigterveztem. Nem voltam már biztos benne, hogy érteni fogják, mi a feladat, vagy mit csinálunk. De aztán magam mellé néztem, meg a Micha is, és a pedagóguspáros, akik konkrétan de echte konkréten beterveztett programmal álltak a programhét előtt, egyetlen egy darab gyerekük sem volt.

A kezdeti sokkokt a megoldás keresése követi.
1. Micha mondta nekik, hogy az enyémekkel kooperálhatnánk. Majd hirtelen realizálta, hogy 4 darab gyerek nem sok. 3 előadóra végképp.
2. Én javasoltam, hogy a pedagóguspár vigye a kölkeim, mert nekik kmplett tervük van. Majd a páros mondta, nem erre a korosztályre és 25 gyerekre terveztek ők is.

Miután beláttuk, hogy nem lehet konkrétan áttervezni egy hetet 10 perc alatt, jött a harmadik, és egyben végső megoldási javaslat:
csapjuk a gyerekeimet egy másik csapathoz az Okökertbe. Megtörtént, onnan is hiányoztak gyerkek, így az enyémek inkább kiegészítették az ottaniakat.

Szóval így voltam anyuka fél órára és így veszett kárba kb 3 heti aktív munkám fél óra alatt.
Mély sóhaj, iroda, kávé, Micha sem mert hozzámszólni. Sétáltam, lélegeztem, majd bementem az irodába és mondtam Michának, ha már így alakult, akkor csináloma szokásos projektkoordinálási dolgokat, ő meg maradjon az irodába. Rámnézett, szerintem érezte, hogy ez egy igenjó ötlet, és bólintott.

Miután a workshopok futottak, nem kellett senkinek semmi, bementem az irodába és csak ültem. Majd jött a Bea, felmentősereg. :) Mondta, hogy az akkori szakmai gyakorlatos csajszi, aki nem beszél németül, leválthatóaz infopultban. Nah kellett nekem több? Nem, mentem. Aztán egy fél óra múlva jött a Micha körbenézni, és amikor meglátott, mondta: Végre, valami lazább és kedvelhetőbb stílus van az információ szolgálatában, aki nem úgy áll ott, hogy "csak nehogy idegyere és kérdezz valamit németül". Szóval ez a kis "símogatás" jól esett.

Szeretem, amikor valamilyen formában a tudtomra adják, hogy nem vagyok hülye vagy buta. :)

Ha azt hiszed vége a napi szívásnak, tévedsz. 13-a, ugyan nem péntek, de az tökmindegy.
A napi zárás után hazaindultam. Gondoltam fördőt veszek, meg iszok egy jó pohár bort. Szal hazamentem, lepakoltam, leindultam a boltba. Fördősó és bor a szatyorban, otthon az ajtó előtt a kulcsom kettétört. Ott álltam kívül, a bejárati ajtón kívül, a fürdősómmal és a borommal meg egy telefonnal. Felhívtam a német barátosném, mert láttam, hogy keresett. Elmeséltem mindent. Sírni már nem tudtam, de röhögni azt nagyon. Végülis megállapodtunk abban, hogy felhívom, ha bejutottam a lakásba, és hogy holnap mindenképp csinálunk valamit. Ez lett a mozizás, amiről korábban írtam már.

Aztán írtam Andinak egy sms-t, hogy hol vannak a szülei, mert ez-meg-ez történt. És náluk van a másik kulcs. Ők persze Andinál voltak látogatóban, ami amúgyis egy óra utazásra van a lakástól, meg még maradnak is egy darabig, szóval én elindultam sétálni. Nem is volt gond, beültem a döneresemhez, megebédeltem/vacsoráztam, majd dumcsiztunk kicsit.

Este fél 7. bejutottam a lakásba, lezuhanyoztam, mert lelkierőm már nem volt a fürdéshez, meg a borozgatáshoz. Pizsi, majd szunya. Aztán Gondolod, hogy vége a napomnak? Dehogyis.
Ugyanis elfelejtettem valamit. Vacsorameghívásunk volt a szülőkkel a szomszédba. Nahbazz! Csörtött a telefonom és félig alvó hanggal válaszoltam, hogy persze hogy nem felejtettem el és nem, nem aludtam, megyünk is mindjárt. Aztán miután átértünk, nem tudtam tagadni, hogy aludtam már: papucsba és félig pizsiben mentem át. Mindenesetre jól éreztük magunkat, nem tudtam olyan sokat enni, tulképp inkább az "alig" jelző a megfelelő ide, de mosolygós, hangulatos kis este volt. A szülők reggel mentek is haza, szal nem maradtunk olyan sokáig.

Éééés: Ennyi!
Ágy-szunya. De vártam már a nap végét én reggel óta...